Első fejezet

A rajtaütés előtti várakozást egyikünk sem szerette. Elsősorban azért nem, mert sosem tudhattuk biztosan, hogy nem mi vagyunk-e azok, akiket tőrbe csaltak. Az Invidek - az Invidious nevű birodalmi csillagromboló körül csoportosuló kalózok - eddig mindig megszöktek előlünk, holott az Új Köztársaság komoly erőfeszítéseket tett az elfogásukra. Úgy tűnt, előre tudták, hogy hol leszünk, mikor érünk oda, és mekkora erőkkel támadunk, és mindezeknek megfelelően tervezték meg a támadásaikat. Ennek eredményeként rengeteg időt töltöttünk az általuk okozott károk felmérésével, ők pedig igyekeztek, hogy ellássanak minket efféle munkával.

A Zsivány-osztag a K’vath-rendszer nagyobb aszteroidáinak felszínén rejtőzött, a K’vath ötödik holdjának, az Alakathának közegében. Kikapcsoltuk a hajtóműveinket, és passzív üzemmódra állítottuk a szenzorokat, nehogy idő előtt felfedezzenek minket azok, akiket el akartunk kapni. A bevetés előtti eligazításon közölték velünk, hogy az Új Köztársaság Titkosszolgálata kapott egy megbízhatónak tűnő tippet, miszerint Leonia Tavira kalózflottája egy luxus személyszállítóra készül lecsapni, mialatt az felszáll az Alakatha északi kontinensének partvidékéről. Három évvel korábban Mirax és én pontosan ott, abban az üdülőövezetben töltöttük a mézesheteinket, mielőtt Thrawn a feje tetejére állította az Új Köztársaságot, így aztán kellemes emlékeket őriztem arról a helyről. Híven emlékeztem többek között arra az őrült mennyiségű drágakőre és nemesfémre, amely a nyaralóvendégek, vagyis az Új Köztársaság vagyonos és előkelő polgárai nyakán és csuklóján csillogott.

Lepillantottam az X-szárnyúm fedélzeti kronométerére, és megkérdeztem:

- A Glitterstar tartja a menetrendet?

A fülkém mögött fészkelő Füttyös kissé gúnyos hangon sípolt.

- Igen, tudom, én mondtam, hogy szólj, ha valami változik, és nem, nem hiszem, hogy eltűnt az áramköreid elől - válaszoltam, azzal szétnyitottam vastag kesztyűbe bújtatott ujjaimat, és csuklókörzéseket végeztem mindkét csuklómmal, hogy megszabaduljak némi feszültségtől. - Csak egy kicsit ideges vagyok.

Az asztrodroidom kurta megjegyzéssel felelt.

- Hé, az, hogy a türelem erény, még nem jelenti azt, hogy a türelmetlenség bűn! - förmedtem rá, azzal felsóhajtottam, és belekezdtem abba a Jedi-légzőgyakorlatba, amire Luke Skywalker biztatott, amikor megpróbált maga mellé venni tanítványnak. Négy másodpercen keresztül az orromon keresztül beszívtam a levegőt, bent tartottam, amíg hétig számoltam, aztán nyolc szívverés alatt kiengedtem. És minden egyes lélegzetvételnél mind több feszültség távozott belőlem. Azt a mentális tisztaságot igyekeztem elérni, amelyre szükségem volt a soron következő csatához - feltéve persze, hogy az Invidek megjelennek -, viszont ez a fajta szellemi állapot ugyanolyan könnyedséggel szökött meg előlem, mint ahogyan a kalózok az Új Köztársaság flottája elől.

A dolgok mintha túlontúl gyorsan zajlottak volna. Mirax és én gyorsan házasodtunk össze, és bár nem bántam meg, hogy elvettem őt, az események összeesküdtek ellenünk, hogy minél bonyolultabbá tegyék az életünket. Az első évfordulónkat Thrawn főadmirális rontotta el ízetlen tréfáival, míg a másodikról azért kellett eljönnöm, hogy megmentsem Jan Dodonnát és a többieket, akikkel annak idején együtt raboskodtam a Lusankyán. Aztán az újjászületett Császár Coruscant elleni támadása során egy csillagromboló zuhant az otthonunkra. Szerencsére egyikünk sem volt odahaza, ami velünk gyakran megesett.

Annak a ténynek, hogy bekerültem az Invideket üldöző csapatba, egyetlen kellemes hozadéka lett, mégpedig az, hogy a vezérük, Leonia Tavira, az egykori moff szerette a nyugodt, kényelmes életet. Amikor az Invidious eltűnt egy-egy támadás után, rendszerint egy teljes standard hétig nem kellett aggódnunk a következő miatt. Mirax és én gondosan kihasználtuk a szabadidőnket. Újjáépítettük az otthonunkat, illetve a kapcsolatunkat, ám ez olyan következményekkel járt, amelyeket rendkívül rombolónak találtam - még Thrawn mércéjével mérve is.

Mirax úgy határozott, hogy gyereket akar.

Nekem nem akadtak kifogásaim a gyerekek ellen - mindaddig, amíg esténként szépen hazamentek a szüleikkel. Amikor ezt a véleményemet ezekkel a szavakkal közöltem a feleségemmel... hát, nem az volt a legokosabb húzás életemben, sőt idővel az egyik legfájóbbnak bizonyult. Mirax szeméből olyan megsebzett és gyötrelmes tekintet sugárzott, hogy még sokáig kísértett engem. A lelkem mélyén éreztem, hogy nem lehet lebeszélni őt a szándékáról, és még azt sem tudtam biztosan, hogy egyáltalán akarom-e.

Azért persze megpróbáltam, és a lehető legszokványosabb érveket hoztam fel. A „bizonytalan idők járnak a Galaxisra” - trükköt elsöpörte a tény, hogy a szüleink annak idején hasonló választásra kényszerültek, és egész tűrhetően felneveltek minket. Aztán a „munkám eléggé bizonytalan” kezdetű érv máris meghajlott az életbiztosításom súlya alatt, aztán ketté is tört, amikor Mirax megmutatta szállítmányozási vállalatának üzleti könyveit - már persze az igaziakat. A számlákból feketén-fehéren kiderült, hogy a feleségem könnyedén el tudna tartani hármunkat-négyünket, és hogy nekem egy percig sem kéne dolgoznom, minden időmet a gyermekek gondozására és nevelésére fordíthatnám. És, ahogyan azt nem mulasztotta el megjegyezni, azzal, hogy ő kilenc teljes hónapig hordja majd a gyermekünket, negyven órás munkahetekkel számolva máris 3.11, gyermekgondozással töltött évvel fogok tartozni neki.

A tetejébe azt is kijelentette, hogy kitűnő apa lennék. Megállapította, hogy az apám remek munkát végzett velem, és biztosra vette, hogy ha egyszer beletanulok, csodásan bánok majd a kölykökkel. Ezzel az érvvel ellenem fordította az apám iránti minden szeretetemet és tiszteletemet. Sikerült azt a látszatot keltenie, hogy beszennyezném az apám emlékét, ha nem adnék utódokat a világnak. Ez volt a leginkább meggyőző érve, és - ahogy nagyon jól tudta - elég keményen szíven talált vele.

Ma már tudom, hogy a kezdet kezdetén fel kellett volna adnom, mert azzal rengeteg fájdalomtól megkíméltem volna mindkettőnket. Mirax azzal keresett krediteket - méghozzá sokat, mint az kiderült -, hogy meggyőzött mindenféle népséget arról, hogy létfontosságú számukra az a szemét, ami amúgy nem kellett senki másnak. Előbb logikai érvekkel párbajozott velem - én meg ennek megfelelően védekeztem -, majd hirtelen tisztán érzelmi alapra helyezte át a vitát, és ezzel elsiklott a pajzsaim mellett. Apró megjegyzéseket tett arról, hogy a kettőnk genetikai állományából miféle gyermek születhetne, és ezzel nem csekély fejtörésre késztetett, hogy megtaláljam a választ. Ez a döfés egyenesen egykori önmagamnak szólt - annak a nyomozónak, aki nem tudott ejteni egy ügyet, amíg nem oldotta meg.

És a megoldást ebben az esetben egy gyermek jelentette.

Miraxnak valahogy mindig sikerült átkapcsolnia a HoloHálózatnak arra a híradójára, amelyikben éppen Leia Organa Solo hároméves ikreiről közöltek beszámolókat. Az apróságok rémisztően aranyosak voltak, és a puszta létezésükkel fellendítették a népszaporulatot szerte az egész Új Köztársaságban. Persze, tudtam a feleségemről, nem olyan felszínes, hogy irigységből vállaljon gyermeket, vagy mert éppen divatos, azt viszont megjegyezte, hogy nagyjából egyidős Leiával, és ez a kor tökéletesen megfelel arra, hogy szüljön egy-két babát.

Őszintén szólva, az a rengeteg aranyosság az agyamra ment. Az Új Köztársaság médiája sosem mutatta az ikreket, amikor éppen becsináltak, vagy amikor csorgott a nyáluk, ahogyan az már a gyerekeknél lenni szokott, csakis a lehető legkedvezőbb színben tüntették fel az apróságokat. Végül odáig jutottam, hogy álmomban csecsemőket ringattam a karomban. Különös módon elég gyorsan leszoktam arról, hogy rémálomnak gondoljam ezeket az álmaimat, és mindent megtettem annak érdekében, hogy megőrizzem őket az emlékezetemben.

Miután végre-valahára rádöbbentem, hogy vesztettem, elkezdtem húzni az időt. Mirax nem volt hajlandó időponthoz kötni a dolgot, különösen azért nem, mert én években gondolkodtam, így aztán feltételeket szabtam. Azt mondtam neki, hogy majd akkor hozzuk meg a végső döntést, amikor leszámoltunk az Invidekkel. Ezt kicsivel jobban fogadta, mint vártam, amitől viszont nekem támadt bűntudatom. Hihettem volna, hogy ez is egy taktika a részéről, csakhogy ő pörölynek tartotta a bűntudatot, ugyanakkor mindig is a vibrotőrért rajongott.

Lassan kifújtam a levegőt, és megszólaltam:

- Füttyös, miután hazaértünk, emlékeztess rá, hogy Miraxnak és nekem döntést kell hoznunk ebben a babadologban. Tavira nem diktálhatja az életemet.

Füttyös boldog visongásba kezdett, ám a hangja hamarosan elmélyült, biztos jeleként annak, hogy történt valami, mire lenéztem a központi monitoromra. A Glitterstar már felfelé tartott, és hirtelen egy másik gép jelent meg a rendszerben, amit Füttyös a Booty Full nevezetű, módosított teherhajóként azonosított. Az utasszállító karcsú törzsével ellentétben a cirkáló testét szemölcsökre emlékeztető kinövések borították, amelyek hamarosan leváltak, és megindultak a luxushajó felé.

Aktiváltam az adóvevőmet, és beleszóltam a mikrofonba: - Zsivány Vezér, a hármas raj látja a célpontot. Egy cirkáló és tizennyolc csúfság tart a Glitterstar irányába.

Tycho hangja higgadtan és kissé hűvösen zengett a sisakom hangszóróiban:

- Vettem, Kilences. A kettes és a hármas rajjal vegye fel a harcot a vadászokkal! Az egyes a cirkálót támadja!

Átváltottam a taktikai csatornára, és kiadtam a parancsot:

- Figyelem, Zsiványok, indítsátok a gépeket! Megkaptuk a vadászokat!

Beindítottam a hajtóműveket, és energiát adtam a lebegtetőtekercseknek. Az X-szárnyú úgy emelkedett fel az aszteroida felszínéről, akár egy kísértet a sírjából, aztán az utasszállító felé fordítottam az orrát. Miután Ooryl X-szárnyúja megjelent a bal oldalamon, és a másik két pilóta, Vurrulf és Ghufran megérkezett a jobb oldalamra, ütközésig előrelöktem a tolóerő-szabályzót, és belevetettem magam a harcba.

A gépem szédítő iramban gyorsított, én pedig vadul vigyorogtam. Azon értelmes és gondolkodó lényeknek, akik hajlandóak voltak ide-oda röpködni az űrben egy fémből és ferrokerámiából összeállított, törékeny űrhajóban, vagy ostobáknak, vagy öngyilkos hajlamúaknak kellett lenniük. Ugyanezzel a hajóval csatába repülni még tovább rontotta a helyzetet, és ezt magam is jól tudtam. Mindezen felül az élet kevés élménye hasonlítható ahhoz, amikor az ember egy űrbeli ütközet felé tart - hát még amikor megütközik az ellenséggel -, mert ezalatt mindig bekövetkezik a pillanat, amikor is a józan ész azt követeli, hogy zabolázzuk meg vadállati ösztöneinket, és használjuk fel azokat a legveszélyesebb préda ellen. A győzelem érdekében testileg-szellemileg csúcsformában kellett lennem, máskülönben könnyen meghalhattam, de még a barátaim is meghalhattak miattam.

Természetesen nem állt szándékomban hagyni, hogy ez bekövetkezzen.

A hüvelykujjam gyors mozdulatával a lézerekről a protontorpedókra, valamint egyes lövésre váltottam a tűzvezérlőrendszert. Kiválasztottam az első célpontot, és a szélvédőkijelzőm szálkeresztjét rávittem a törzsére. Füttyös állhatatosan sípolt, mialatt azon dolgozott, hogy rögzítse a célt, aztán a vadász körüli célkeret vörösre váltott, és a droid figyelmeztető jelzést adott.

Megnyomtam a tűzkioldót, és ezzel kilőttem az első protontorpedót. A lövedék vörös tűzsugarat okádva elhúzott, pillanatokkal később három másik követte, amelyeket a társaim indítottak. A flottánál szolgáló pilóták zöme túlzásnak tartotta ugyan, hogy protontorpedókat vetünk be vadászgépek ellen, de mi a Zsivány-osztagnál úgy tartottuk, hogy ez a taktika célszerű módja annak, hogy csökkentsük az ellenség esélyeit.

Az Invidek egyedi tervezésű és kivitelű, Trivadásznak nevezett gépeken repültek. A fő részét a Sienar Gépgyár alap TIE-vadászának gömb formájú fülkéje, illetve ionhajtóműve alkotta - a hidrogén és az ostobaság után ez az árucikk fordult elő a legnagyobb bőségben a Galaxisban és ezt a központi egységet a tervezők három vezérsíkkal látták el, amelyek százhúsz fokonként meredtek ki a törzsből. Az alsó kettő leszállótalpként is szolgált, míg a harmadik függőlegesen állt. A gép a TIE-vadászok hagyományos ikerlézerlövegét hordozta a pilótafülke alatt, míg a függőleges vezérsíkra egy ionágyút szereltek. Ezek a hajók rendelkeztek egyszerű energiapajzsokkal - ami magyarázattal szolgált arra, hogy miért érhettek el sikereket továbbá a fülkék oldalsó falaiba épített ablakok jobb kilátást biztosítottak a pilótáknak. És mert a gép egészében véve úgy festett, mintha a vezérsíkok megragadták volna a pilótafülkét, ezeket a hajókat „karom”-nak neveztük magunk között.

Ám a célba vett karmot nem menthették meg sem a pajzsok, sem a mégoly remek kilátás. A protontorpedó belevágódott a bal oldali tolófúvókába, behatolt a pilótafülkébe, és felrobbant. A vadász arany-színű, kavargó tűzlabdává fúvódott fel, ami pillanatokkal később elenyészett. A hozzá legközelebbi három karom szintén felrobbant, aztán még három a jobb oldalon, ahonnan a kettes raj közeledett.

- Figyelem, hármas raj! - mondtam ekkor a mikrofonba. - Gondosan válasszátok ki a célpontokat! Ooryl, miénk a jobb oldali páros.

- Vettem, Kilences - felelte Ooryl.

A jobb oldali szárnyaira állítottam az X-szárnyúmat, és hátrahúztam a botkormányt. Lekaptam a tolóerőt, szűk ívben fordulóztam, majd egy orsóval ráálltam a kanyargós pályán menekülő karmokra. Duális lézerre állítottam a tűzvetőt, és rögtön kaptam egy sárga négyzetet a vezérgép köré. Visszanyomtam a tolóerőt a maximumra, hogy ráközelítsek a célra, és az adógombot lenyomva megszólaltam:

- Rajta vagyok a vezéren!

Ooryl kétszer kattintott a rádiójával, így tudatta, hogy vette az üzenetet. Kicsit jobbra mozdítottam a botot, mire a célnégyzet zöldre váltott, ekkor megnyomtam a tűzkioldót. Két vörös energianyaláb eltalálta a célt. Az első kisütötte a pajzsait. A pajzsgenerátor szikrák ezreit okádta magából, amelyek keskeny, fényes sávot képeztek, amitől a karom úgy nézett ki, mint egy csóvát húzó üstökös. A második lövedék átütötte a pilótafülke falát, és bár egy kicsit magasra ment, keményen betalált. A fekete peremű lyukból szikrák pattogtak, miközben a gép lassú, spirális pályán elindult az Alakatha felé.

A másik karom kitört oldalra, Ooryl egy gyors, jobbos fordulóval követte, én pedig beálltam mögé a gépemmel, pontosan akkor, amikor tüzet nyitott. A gand első két lézernyalábja áthatolt a pajzsokon, és mély hornyokat olvasztott a gép burkolatába. A következő kettő bement egészen a hajtóműig, ami felrobbant, és darabokra tépte az egész karmot. Az aranyló tűzlabda szinte azonnal kihunyt, és a Trivadász maradványai bukdácsolva sodródtak az aszteroida-övezet irányába.

Felkaptam a fejemet, és a fülkém mennyezetébe épített ablakon keresztül megláttam az Alakatha fehér felhősávokkal szeldelt gömbjét, illetve a felfelé tartó Glitterstart. A szelíd óriástól jobbra a Booty Full úgy lapult a semmiben, mint egy gonosz, prédára leső rovar. A hasa alá épített lövegtorony, illetve a felső gerince mentén sorakozó turbólézerek folyamatosan tüzeltek az egyes raj X-szárnyúira, de nem jelentettek komoly veszélyt az ottani társainkra. Celchu ezredes, Hobbie, Janson és Gaven Darklighter tapasztalt pilóták voltak, pontosan tudták, hogyan bánjanak el az Invidekkel és a hozzájuk hasonló kalózokkal. így aztán, ameddig mi, a kettes és a hármas raj tagjai lekötöttük a karmokat, a Booty Fullnak nem volt esélye.

Az X-szárnyúak első rácsapását Tycho és Hobbié hajtották végre. Tágas fordulóval az átalakított teherhajó mögé kerültek, és egy-egy protontorpedót küldtek a tatjába, amivel kiiktatták a hátsó védőpajzsokat. Rögtön ezután a szemből érkező Gavin, illetve Wes Janson végigverették lézertűzzel a hajó alsó héjazatát. Gavin második sorozata megsemmisítette az alsó lövegtornyot, míg Janson lövései elporlasztották a hátulsó manőverező hajtóműveket. A Booty Full ezzel kikészült, noha nem kételkedtem abban, hogy kell még néhány rácsapás, mire a kalózok belátják a helyzetüket, és megadják magukat.

Ooryl nyomában maradva jókora hurkot írtam le, amelynek végén a gépem orra az ütközet felé mutatott. A kalózok immáron menekültek, nem maradt más dolgunk, mint hogy egyenként levadásszuk őket. Hét hajót veszítettek, mire egyáltalán megpillantották az ellenséget, ami nyilvánvalóan sokkolta őket, és ami ennél is fontosabb, a mi hajónk közelében csökkentette a létszámukat. Míg a karmok fürgébbek voltak az X-szárnyúaknál - nem sokkal, éppen csak annyival, hogy egykönnyen ne lehessen elkapni őket -, addig sebesség és fegyverzet dolgában messze alulmaradtak. És mert a kalózokból hiányzott a kiképzett katonai egységekre, például a Zsivány-osztagra jellemző fegyelmezettség, amint kezdett eluralkodni rajtuk a rémület, azonnal szétváltak, és ezzel jócskán megkönnyítették a dolgunkat.

Ooryl ráment az egyikre, és egyszerre lőtt mind a négy lézerlövegével. A karom felrobbant, ám a helyén keletkezett tűzfelhőből hirtelen előbukkant egy másik, ami szemtől szembe repült Ooryllal. A kalóz leadott egy lövést az ionágyújából, aminek nyomán kéklő villámok tucatjai cikáztak az X-szárnyú elülső pajzsain, de ezek szerencsére elhaltak, mielőtt az iontöltet elvesztette minden energiáját. A motivátor túltöltötte Ooryl R5-ösét, és Füttyös jelentette, hogy a kísérőm hajtóművei leálltak.

- Ooryl, indítsd újra! - hadartam a mikrofonba, noha nem tudhattam, hogy a társam adóvevője működik-e még, avagy nem, aztán tüzet nyitottam a karomra. Elkapkodtam a célzást, így a lézernyalábok jóval alámentek, de annyit elértem, hogy a vadász elkanyarodott.

- Itt a Kilences, bárkinek - mondtam, mialatt a gépemet jobbra döntve a menekülő után indultam. - Valaki fedezze a hátamat!

Vurrulf, a hármas raj klatooniai pilótája harsányan kurjantva közölte, hogy „Vettem, megyek!”, így aztán nagyobb biztonságban éreztem magam üldözés közben. Az egyik legrosszabb dolog, ami egy vadászpilótával történhet, hogy csak a célra összpontosít, és közben nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte. Márpedig, amikor a tudat ennyire beszűkül, a vadászból könnyen lehet zsákmány, és sosem tudja meg, hogy mi csapott le rá. Ezt a hibát általában a zöldfülűek szokták elkövetni, és bár engem aligha lehet zöldfülűnek nevezni, nem vagyok mentes tőle.

A karom pilótája kiválóan manőverezett, és szemmel láthatóan nem vágyott a hősi halálra, viszont Füttyös nem értesített, hogy a pilóta kikapcsolta a fedélzeti fegyvereit, ami azt jelentette, hogy harcolni akar. Megpróbáltam ráállni, de visszavette a tolóerőt, és a gépe fürgeségét kihasználva cikázott előttem, hogy a lőelemképzőm ne tudja befogni. Leadtam rá egy-két lövést, de ezek vagy mellé vagy fölé mentek. Akárhogyan erőlködtem is, nehezen tudtam követni a villámgyors fordulókat és hurkokat.

Végül én is lassítottam, és hagytam, hogy eltávolodjon tőlem. A kalóz tovább bukfencezett és orsózott, de hiába tűnt el a szemem elől, a gyors manőverekkel éppen csak a lősávom határáig tudott kitérni, így a célnégyzetem újra és újra zöldre váltott. Megnyomtam a tűzkioldót, és két páros nyalábot küldtem utána. Az egyik pár átütötte a hátsó pajzsokat, és megnyomorította a bal oldali alsó vezérsíkot. A másik kettő folyékony fémcseppekké olvasztotta a jobb oldali manőverező fúvókákat, erősen korlátozva a gép irányíthatóságát.

Füttyös kérés nélkül kiírta nekem a karom rádiófrekvenciáját, mire én ráállítottam az adóvevőmet, lenyomtam az adógombot, és megszólaltam:

- Itt Corran Horn kapitány, az Új Köztársaság fegyveres erőitől. Ha megadja magát, elfogadom.

A felszólításomra egy nő válaszolt:

- Hát nem tudja, hogy az Invidek sosem adják meg magukat?

- Ez a Booty Fullra aligha igaz - jegyeztem meg.

- Riizolo egy ostoba alak, de az ő fejére nem tűztek ki óriási vérdíjat - felelte keserűen nevetve a nő. - Az enyémre igen. Nekem már nincs miért élnem, leszámítva a becsületemet. Egyetlen, szemtől szembe összecsapás, Horn. Csak maga és én.

- Meg fog halni - figyelmeztettem elkomorodva. Nyílt rohamban nem használhatta ki a karom manőverező képességeit, és ezt ő maga is tudta.

- De talán nem egyedül - vágott vissza a nő, azzal a gépe beszüntette a vad cikázást, és hosszú hurokba kezdett. - Adja meg nekem ezt a megtiszteltetést! A becsület kedvéért.

Meg akartam tenni azt, amire kért, és meg is tettem volna, de nem hagyhattam figyelmen kívül egy apróságot: az Invidek szinte napról napra bebizonyították, hogy nincs becsületük.

Átváltottam protontorpedóra, és mihelyt a cél befogását jelző, mély hangú figyelmeztetést kaptam Füttyöstől, meghúztam a tűzkioldót. A lövedék elvált az X-szárnyúmtól, és nyílegyenesen száguldott a másik gép felé. A nőnek tudnia kellett, hogy akármilyen jól bánik is a karommal, nem térhet ki a torpedó elől. Tüzet nyitott mindkét lézerlövegével, de messze elhibázta. Aztán, szinte az utolsó pillanatban, az ionágyújával is leadott egy lövést, és ez a nyaláb eltalálta a torpedót. A burkolatán kék kisülések táncoltak, és kiégették az összes áramkörét, amelyek lehetővé tették, hogy kövesse és elkapja a célpontját.

A nyakamat rá, hogy az ellenfelem egy másodpercig győztesnek hitte magát. Csak azt felejtette ki a számításból, hogy - bár a vezérlőrendszere megsemmisült - a torpedó óriási mennyiségű kinetikus energiát hordozott. Noha többé nem tudta érzékelni a célpontja közelségét, és aktiválni a robbanófejét, rendkívüli sebességének és tekintélyes tömegének köszönhetően úgy ment át a karom pilótafülkéjén, mint a tű a buborékon. Letépte a gépről az ionhajtóművet, ami egy ütemmel később felrobbant, aztán a vadász maradványai lassan forogva sodródtak az Alakatha felé, hogy a légkörben elégve ijesztő látványossággal szórakoztassák a nyaralóvendégeket.

Füttyös zöldre változtatta a taktikai képernyőmet, ami azt jelentette, hogy nincs több ellenséges gép a körzetben. A hármas raj tagjai sorban bejelentkeztek, Ooryl közölte, hogy sikerült újraindítania a hajtóműveit. Az elülső energiapajzsai összeomlottak, és nem tértek magukhoz, de az X-szárnyú máskülönben megfelelően üzemelt. Vurrulf és Ghufran jelentették, hogy a gépeik sértetlenek. Hamarosan kiderült, hogy az egész csapatból egyedül a kettes raj egyik tagja, Reme Pollar kapott akkora találatot, hogy el kellett hagynia a vadászát, de ő is közölte, hogy semmi baja, és hogy hamarosan felszedi a Glitterstar egyik Skipray-egysége.

Átállítottam az adóvevőmet a parancsnoki csatornára, és bejelentettem:

- Zsivány Vezér, itt a Kilences! Minden tiszta, uram!

- Vettem, Kilences - felelte Tycho. - Úgy tűnik, feleslegesen aggódtunk. Nem kerültünk csapdába.

- Valóban nem, uram - válaszoltam halkan.

- Hamarosan odaérünk - közölte Tycho. - Készüljenek fel a csatlakozásra!

- Parancsára, ezredes! - feleltem.

Továbbítottam a parancsot a kötelék valamennyi tagjának, de mielőtt elérhettük volna az előre kitűzött találkozási pontot, a rendszer határán várakozó flotta mikrougrást hajtott végre. Egy szempillantással később az Alakatha felett egy Mon Calamari cirkáló és két Victory-osztályú csillagromboló lebegett háromszög alakzatban. Mi a Home One fedélzetén érkeztünk a rendszerbe, és szintén mikrougrásokkal közelítettük meg a holdat. Mivel a Booty Full- ról szóló információ eléggé szokatlan volt, csapdára gyanakodtunk, így aztán a flotta a messzeségben várakozott, a parancsnokunk onnan figyelte, hogy az Invidek lecsapnak-e a Zsiványokra. Kár, hogy nem így történt, mert egyszer s mindenkorra leszámolhattunk volna velük.

Lenyomtam az adógombot, és megszólaltam:

- Ezredes, amennyiben arra számítottunk, hogy a kalózok nekünk esnek, és nem tették meg, akkor a küldetésünk sikeresnek nevezhető?

- Jó kérdés, Kilences - dörmögte a mikrofonjába Tycho. - Attól tartok, ez a bevetésünk is azok közé tartozik, amelyeknek eredményességét csak a Titkosszolgálat tudja majd megállapítani. - Elhallgatott néhány pillanatra, aztán hozzátette: - Viszont csakis gépeket vesztettünk, pilótát nem. Ami önmagában véve is győzelem, akármikor és akárhol történjék is.